2011. július 12., kedd

Egy röpke gondolatmenet avagy miért jó az utcán játszani

A minap egy Sesame Street mesét néztünk a fiúkkal, amiben egy rövidke bejátszás volt 4-5 kubai vagy valamilyen afro-amerikai gyerekről, akik mindenféle hordókon meg vödrökön doboltak. Röviden szólva örömzenét játszottak az utcán. Olyan 6 vagy 8 évesek lehettek és látszott rajtuk, hogy nem jómódú családból származnak. Akkor jutott eszembe az, hogy mennyi olyan gyerek van, akiknek a fő szórakozást az utcabeli gyerekek jelentik, az ugrálókötél vagy egy szál ütött-kopott bicikli. És mégis, valahogy ha ezekre a gyerekekre gondolok, mindig az jut eszmbe, milyen felhőtlenül boldogok tudnak lenni. Hogy nekik sok-sok testvérük van, egy-két barát mindig akad a környéken és mindig van kivel játszani. Nekik az érzelmi/lelki/testi fejlődést nem a gyerekekre specializálódott fejlesztőközpontok vagy a méregdrága játszóházak jelentik, hanem a sok, különböző jellemű és indíttatású kortárs, akivel együtt játszanak a "grundon". Félreértés ne essék, semmi bajom a korai fejlesztéssel vagy fejlesztő helyekkel, sőt némelyiket kifejezetten jónak tartom, és azt sem mondom, hogy azoknak a gyerekeknek milyen jó, akiket az utca (netán egy nagyobb testvér) nevel fel, a szüleiket pedig csak hébe-hóba látják. Nem. Egyszerűen csak azt hiszem, néha már nagyon elszalad velünk, szülőkkel a ló, amikor a legjobb szándéktól vezérelve ezer és egy játékot, könyvet, újságot, rajzfilmfigurát, stb. veszünk a gyereknek, ill. mindenféle programra vagy foglalkozásra hordjuk őket. És elfelejtjük annak az egyszerű dolognak a nagyszerűségét, amikor néhány kispajtással összejövünk egy kertben, a játszótéren vagy épp a ház előtt, és hagyjuk hogy egyszerűen csak  játszanak a gyerekek. Kötetlenül. Műanyag szuperjátékok nélkül. Koszosan. Felhőtlenül. És boldogan. Ahogy a kubai utcákon örömzenét játszó gyerekek is teszik. Hagyjuk meg nekik a lehetőséget, hogy kreatívan kitaláljanak valami játékot (akinek van gyereke tudja, hogy egy szál törött fadarabbal legalább tízféle játkot ki tudnak találni...) Arról nem is beszélve, hogy az érzelmi intelligenciájukat is "karban tartjuk" ezzel: megtanulnak megosztani, konfliktust kezelni, kivárni a sorukat vagy éppen kiállni a maguk igazáért. És ha jól figyelünk, mi szülők is sok mindent megtudhatunk a saját gyerekünk jelleméről, hiszen ilyenkor olyan helyzetekbe kerülhet, amit otthon mi nem tudnánk előállítani (pl. társas konfliktuskezelés, mennyire utánozza a többieket, mennyire vezető alkat egy játékban, stb.)

Szóval egy-egy langymeleg nyári koraeste hagyjuk a tévét és  tömött játékdobozt, menjünk ki a házból és bandázzunk a környékbeli gyerekekkel! Mi legalábbis ezt fogjuk tenni :)

Ja, és még egy megjegyzés: a szülőknek sem árt, ha más szülőkkel tudnak egy kicsit beszélgetni, ismerkedni. És ha nyitottak vagyunk sok-sok különböző embert ismerhetünk meg. Nekem például az egyik legjobb barátnőm ilyen játszótéri ismerettségből lett :)

Nincsenek megjegyzések:

Megjegyzés küldése

Related Posts Plugin for WordPress, Blogger...