2010. december 20., hétfő

Kézilabda

A mai játékunkban semmi különös ötlet nem volt, mégis Bence annyira élvezte, hogy sírás volt, mikor abba kellett hagynunk. Először úgy gondoltam, nem is teszem fel ide, aztán mégis meggondoltam magam, hátha más is csak azért nem játszotta eddig, mert (nekünk, felnőtteknek) annyira magától értetődő, hogy nem is nyúlunk ehhez a játékhoz. Vagy csak magamból indulok ki...?!

Szóval, ahogy a képen is látszik, két párna volt a kapufa, így jelöltük ki a kapukat. Egymással szemben, pár méterre helyezkedtünk el, fogtunk egy puha szivacslabdát, és az volt a cél, hogy a másik kapujába gólt lőjjünk. Fontos: a labda tényleg puha legyen a sérülések és a lakás szétrombolásának elkerülése érdekében!! Mivel bent játszottunk a szobában, végig térdeltünk, de kint persze állva is lehet játszani.


A játék nagy előnyének tartom, hogy mivel én, mint szülő is térdelek, úgymond "lemegyek a gyerekek szintjére", azaz egyforma magasak leszünk. Szerintem fontos, hogy egyenrangú ellenfélnek érezzen a gyerek, ne nézzek le rá a magasból. Így a szemkontakt is egyszerűbb, amiről, ugye nem kell részleteznem milyen fontos.

Én magam is meglepődtem, hogy egy ilyen egyszerű játék milyen jól átmozgat (bizony, engem is!), na persze Bence hősiesen vetődött minden labdára :)

További előnyök:
  • szem-kéz koordinációt fejleszt
  • reflexeket fejleszt
  • koncentrációt fejleszt
  • a dobást ill. célzást tökéletesen gyakoroltatja
  • erősít
  • közös szülő-gyerek élmény!!
  • sikerélményt nyújt (lásd lent)
  • ja, és azóta Bence imádja a kézilabdát nézni a Tv-ben... :) hm, így neveljük a jövő magyar sport szurkolóit?! :)
Még egy megjegyzés a sikerélményekhez: néha igencsak meglepődtem, milyen gyorsan mozdul Bence egy-egy lövésre, milyen jók a reflexei. Az a jó, hogy mivel én diktálom a kapura lövések gyorsaságát, tudtam "feszíteni a tempón", azaz, ha úgy éreztem, egy bizonyos szintet már elért Bence, gyorsabban lőttem, vagy cseleztem - persze, épp csak egy kicsivel emeltem a nehézségi szintet. Pont annyira, hogy ha összpontosít, meg tudja oldani a feladatot, nem bevehetetlen falat a számára. Egyébként alapvetően ez a gyereknevlésem egyik ars poetica-ja: megpróbálok olyan feladatokat állítani a gyerek elé, ami nem túl sok számára (első ránézésre nem gondolja azt, "Á, én ezt úgysem tudom megcsinálni"), viszont nem is túl könnyű az ő szintjének (tehát van súlya a sikernek). Ezzel megpróbálom ösztönözni arra, hogyha figyel és összpontosít, leküzdheti az akadályt, amivel sikerélményt ér el. Hiszem, hogy a sok-sok apró sikerélmény, mint az épület téglái, építik fel a gyerekek önbizalmát. Arról nem is beszélve, hogy mire iskolába ér, sőt később az Életbe, már mélyen beléépül, hogy az akadályok leküzdhetők, csak meg kell küzdeni velük.

Ezt a kis filozofálást csak azért ejtettem meg, mert ez a játék tökéletes példája a megfelelő kihívás felállításának. Én, mint szülő, folyamatosan tudom változtatni a nehézséggi szintet a gyerek fáradtságának, lelkesedésének vagy épp jó passzának megfelelően.

És ha mindez nem lenne elég, ilyen boldognak láttam a fiamat, ami nekem mindent megér:

Nincsenek megjegyzések:

Megjegyzés küldése

Related Posts Plugin for WordPress, Blogger...