2010. december 20., hétfő

Kézilabda

A mai játékunkban semmi különös ötlet nem volt, mégis Bence annyira élvezte, hogy sírás volt, mikor abba kellett hagynunk. Először úgy gondoltam, nem is teszem fel ide, aztán mégis meggondoltam magam, hátha más is csak azért nem játszotta eddig, mert (nekünk, felnőtteknek) annyira magától értetődő, hogy nem is nyúlunk ehhez a játékhoz. Vagy csak magamból indulok ki...?!

Szóval, ahogy a képen is látszik, két párna volt a kapufa, így jelöltük ki a kapukat. Egymással szemben, pár méterre helyezkedtünk el, fogtunk egy puha szivacslabdát, és az volt a cél, hogy a másik kapujába gólt lőjjünk. Fontos: a labda tényleg puha legyen a sérülések és a lakás szétrombolásának elkerülése érdekében!! Mivel bent játszottunk a szobában, végig térdeltünk, de kint persze állva is lehet játszani.


A játék nagy előnyének tartom, hogy mivel én, mint szülő is térdelek, úgymond "lemegyek a gyerekek szintjére", azaz egyforma magasak leszünk. Szerintem fontos, hogy egyenrangú ellenfélnek érezzen a gyerek, ne nézzek le rá a magasból. Így a szemkontakt is egyszerűbb, amiről, ugye nem kell részleteznem milyen fontos.

Én magam is meglepődtem, hogy egy ilyen egyszerű játék milyen jól átmozgat (bizony, engem is!), na persze Bence hősiesen vetődött minden labdára :)

További előnyök:
  • szem-kéz koordinációt fejleszt
  • reflexeket fejleszt
  • koncentrációt fejleszt
  • a dobást ill. célzást tökéletesen gyakoroltatja
  • erősít
  • közös szülő-gyerek élmény!!
  • sikerélményt nyújt (lásd lent)
  • ja, és azóta Bence imádja a kézilabdát nézni a Tv-ben... :) hm, így neveljük a jövő magyar sport szurkolóit?! :)
Még egy megjegyzés a sikerélményekhez: néha igencsak meglepődtem, milyen gyorsan mozdul Bence egy-egy lövésre, milyen jók a reflexei. Az a jó, hogy mivel én diktálom a kapura lövések gyorsaságát, tudtam "feszíteni a tempón", azaz, ha úgy éreztem, egy bizonyos szintet már elért Bence, gyorsabban lőttem, vagy cseleztem - persze, épp csak egy kicsivel emeltem a nehézségi szintet. Pont annyira, hogy ha összpontosít, meg tudja oldani a feladatot, nem bevehetetlen falat a számára. Egyébként alapvetően ez a gyereknevlésem egyik ars poetica-ja: megpróbálok olyan feladatokat állítani a gyerek elé, ami nem túl sok számára (első ránézésre nem gondolja azt, "Á, én ezt úgysem tudom megcsinálni"), viszont nem is túl könnyű az ő szintjének (tehát van súlya a sikernek). Ezzel megpróbálom ösztönözni arra, hogyha figyel és összpontosít, leküzdheti az akadályt, amivel sikerélményt ér el. Hiszem, hogy a sok-sok apró sikerélmény, mint az épület téglái, építik fel a gyerekek önbizalmát. Arról nem is beszélve, hogy mire iskolába ér, sőt később az Életbe, már mélyen beléépül, hogy az akadályok leküzdhetők, csak meg kell küzdeni velük.

Ezt a kis filozofálást csak azért ejtettem meg, mert ez a játék tökéletes példája a megfelelő kihívás felállításának. Én, mint szülő, folyamatosan tudom változtatni a nehézséggi szintet a gyerek fáradtságának, lelkesedésének vagy épp jó passzának megfelelően.

És ha mindez nem lenne elég, ilyen boldognak láttam a fiamat, ami nekem mindent megér:

2010. december 12., vasárnap

Brilliáns csapda?

Bár a címben szereplő film volt az ötlet ihletője, szeretnék mindenkit megnyugtatni, hogy nem tervezek semmilyen, lézersugarakkal védett műkincset ellopatni a fiaimmal :) Viszont a lézersugarakat jelképező kifeszített fonál tökéletes akadálypályát biztosított a gyerekeknek. És még ha most épp jó is a kertben az idő, én örültem neki, hogy nem kint a sárban, hanem a bent, a parkettán kúsztak-másztak...

A kivitelezés nagyon egyszerű, én négy széket használtam, de bármi megteszi, amihez hozzá lehet erősíteni a madzagot. Szóval adott négy szék és egy gombolyag egyszerű madzag. A fonalat az egyik szék lábához kötöttem, aztán pókhálószerűen átfűzögettem a lábakon, végül megint megkötöttem az utolsó széklábhoz.




A játék lényege, hogy úgy kell átkúszni a fonalháló alatt, hogy semmilyen testrésszel nem érhetünk hozzá. Mivel a széklábakan a fonalakat fel-le lehet csúsztatni, a nagyobb gyerekeknek lejjeb lehet állítani az "alagutat".





Miután Bencének egy pár kör után még így is egyszerűnek tűnt a feladat, kitaláltuk, hogy kincseket szórunk szét a padlón, amiket a kúszás közben össze kell gyűjteni.




Mivel a fonal tényleg pókhálószerűen van elrendezve, úgy is játszhatunk, hogy nem alulról, hanem fölülről kell végigmenni a pályán, azaz úgy lépkedni a fonal közt, hogy ne érjünk hozzá sehol.





Így is játszható a kincsgyűjtés:

2010. december 1., szerda

Állatok versenyfutása labdával

Ma ismét beköszöntött a pocsék idő, azaz a négy fal közé szorultunk. azért ezt nem fogtam fel olyan tragikusan. Inkább örültem, hogy kipróbálhattam a gyerekekkel egy új játékot – mivel versnynek vezettem föl, máris izgatottak lettek. Szerencsére ehhez sem kell sok minden, csak egy labda, meg elég hely. Arra viszont tökéletes, hogy a gyerkőcök egy kicsit kitombolják magukból az energiát.

Ma tehát megtartottuk az állatok labdás versenyfutását... 

Különböző állatpózokat kellett felvenni, és a labdát a kijelölt rajtvonaltól a célig elvezetni.


Kutyaverseny:  a gyerekek négykézláb állnak, előttük labda. Úgy kell eljutni a célig, hogy a labdát maguk előtt görgetik, de csak a fejükkel érhetnek hozzá.

Fókaverseny: A gyerekek hasra fekszenek, a könyökük hajlítva előttük, így ezen támaszkodnak. Csak a karjukkal hajtva magukat kell elérni a célig, a lábukat húzzák maguk után, mint a fóka a testét. Ha rövid a szoba, meg lehet kerülni egy tárgyat, vagy vonalat a szoba egyik felében, így megduplázhatjuk a távot.



Rákverseny: A gyerekek a földön ülnek, talpuk, tenyerük a földön. Labdát tesznek az ölükbe, majd úgy kell eljutni a célig, hogy a labda nem esik ki az ölükből. A fenekük lent lehet a földön, így popsin csúszva közlekednek, nehezített verziója, hogy a fenék nem érhet le a földre, azaz klasszikus pókjárással lehet csak menni.


Másik változata: rákjárással, azaz ugyanebben a pózban de hátrafelé haladnak.
Kígyóverseny: A gyerekek hasra fekszenek, egy közepes labdát a fejük elé tesznek, majd úgy kell kúszni-mászni, hogy a labdát folyamatosan a fejük előtt gurigatják.


A mi esetünkben, lévén ketten vannak testvérek, a fiúk egymással tudnak versenyezni – és imádnak is megmérettetni, úgyhogy minden alkalmat megragadnak rá. Viszont, ha több gyerek játszik, két csoportba oszthatjuk őket, amint az egyik játékos beér a célba, indulhat a másik. Melyik csapat a leggyorsabb? Ill. abban az esetben, ha csak egy gyerkőccel játszunk otthon, szerintem kiváló megoldás, hogy az állatok neveit felírjuk egy lapra, és stopperral mérjük, mennyi idő alatt jut be az állat a célba. Ezzel a módszerrel kvázi magával tud versenyezni a gyerek.

A győzelmi mámor:

Related Posts Plugin for WordPress, Blogger...